Iskolatörténet

 

Az iskolánk ebben a tanévben ünnepli működésének 40. évfordulóját. Ebből az alkalomból könyv készült az intézmény történetéről. A kiadvány november 10-én jelenik meg.

 

Az 1950-es években járunk. Újpesten – mint az ország más tájain –nagyarányú építkezések folynak a nagy, állami intézményektől (Orvosi Rendelő, Állami Áruház, iskolák stb.). kezdve a lakótelepeken át a majdnem ingyen kapott telkeken folyó – általában kalákában történő – családiház-építkezésekig. Sokan vannak – vagyunk – tehát érdekelve ebben a folyamatban. Nem csoda hát, hogy minden építkezést nagy figyelem kísér. Hol és mit kezdenek építeni, hol tartanak a már megkezdettekkel?

A nagy építkezések ellenére ebben az időben még sok üres telek van Újpesten, különösen a város északi részén. A Fóti út és a Leiningen utca sarkán régóta áll üresen egy nagy telek. Naponta többször is elmegyek mellette, no meg a szemközti (Fóti út 117. számú) ház udvarából is gyakran láthatom a telekkel kapcsolatos, illetve azon zajló eseményeket.

Egyszer csak nagyobb mozgás jelenik meg a telken. Kisebb csoport érkezik, minden bizonnyal műszakiak. Méregetnek, vázlatot készítenek. Nem sokkal később lovas-kocsik téglát hoznak, napi többszöri fordulóval 100-150 darabos rakománnyal is sokezres mennyiség gyűlik össze. Hatalmas mészgödör készül, végül egy deszkabódé is az őr számára. Nevére már sajnos nem emlékszem. Legyen Jani bácsi. Egy jóravaló, közlékeny ember. Első kérdésemre: Mi épül itt? – már mondja is: Orvosi rendelő. Igen? Hát ez nagyon jó, az új városrész lakói örülnek majd, hogy orvoshoz nem kell messzire járniuk.

Tél következik. Jani bácsi áttelel a bódéban, időnként jól megrakja aprócska vaskályháját, hogy legalább ne fázzon. Tavaszig nincs is jelentősebb mozgás a területen. Akkor viszont újra megjelennek a járművek, s nagy meglepetésre kezdik elhordani a téglát. Nyilvánvaló kérdésemre – hogy miért csinálják ezt – Jani bácsi válasza még meglepőbb: „Azért, mert ide mégsem orvosi rendelőt építenek, hanem iskolát”. Ma már nem tudom, hogy örömöm, vagy rosszallásom jelentkezett hamarabb, annyit mindenképpen megjegyezetem: „Hát ebből a téglából iskolát nem lehetne építeni?” „dehogynem, de azt egy másik vállalat építi!” Ez gazdasági szempontból nem elégíthet ki egy olyan embert, aki már akkor birtokában van gazdaságosabb szervezési módszereknek, amelyeket később – csaknem harminc évig – módjában áll az egyetemen is tanítani.

Valahogy mégis az örömérzésem kerekedik felül, arra gondolván, hogy az egyre több, környékbeli kisgyermek között az én kislányomnak sem kell majd messzire járnia iskolába, hogy még az akkor nem nagy forgalmú Fóti úton sem kell gyakran átmennie. És úgy lett. Sőt úgy van, mivel a mai napig közel harminc évet töltött az immáron 40 éves iskola padjaiban, majd katedrái mögött.

E neves évforduló alkalmából hadd köszöntsem nagy-nagy tisztelettel az iskola tanulóit, pedagógusait, s valamennyi dolgozóját, további sikereket, s jó egészséget kívánok mindnyájuknak.

Dr. Horváth Antal ny. egyetemi docens