Kolozsvárott ünnepeltük március idusát
2014. március 30. vasárnap, 19:25

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kiírt „Határtalanul!” pályázatban nyert erdélyi utunkra március 14-én indultunk. A kirándulásunkról szóló élménybeszámolót itt tesszük közzé, melyet a részt vevő hetedikes tanulók készítettek.

Első nap - 2014. március 14.

Reggel fél hatkor gyülekeztünk az iskola mellett. Megérkezett a busz, szépen, tisztán. Emeletes volt. Bepakoltuk a bőröndöket, mindenki elköszönt a családjától, és a felszállás után elfoglalta előre kijelölt ülőhelyét. Két csapat és néhány tanár a földszinten, a többiek az emeleten ültek.

Hat órakor elindultunk Erdélybe az M3-as autópályán. Egy ideig nem történt semmi különös, de mikor a 159. kilométerhez értünk, beállt az autópálya egy baleset miatt. Két óra hosszat álltunk, de addig sem unatkoztunk: figyeltük a tájat, beszélgettünk, hallgattuk a híreket. Kiderült, hogy előttünk egy autó beszorult két kamion közé. A sérültet mentőhelikopterrel vitték kórházba. (Hazaérkezésünk után hallottuk, hogy halálos áldozat is volt.) A gépkocsivezetőnk feltalálta magát, segítséget kért a rendőröktől. Ők intézkedtek, segítségükkel sikerült megfordulnia a busznak, és az autópályán elindultunk visszafelé. Kaptunk egy „safety car”-t, amely elvezetett a következő kijáróhoz. Mindenki élvezte, hogy szembe mehettünk a forgalommal. Nem volt egyszerű a haladás, de a rendőrök segítségével sikerült elhagynunk az autópályát.

Kis falvakon keresztül vitt az út a határ felé. Időközben kiosztottak feladatfüzeteket, és az idegenvezető, Tamás bácsi érdekességeket mondott Erdélyről. A határon elővettük az útleveleinket, és ellenőrizték őket. Itt átállítottuk óráinkat egy órával későbbre, és már mentünk is Nagyvárad felé. Az út nagyon hasznosan telt. Tanulmányoztuk a munkafüzeteket, az előzetes előadások alapján már sok kérdésre tudtuk a választ.

Nagyváradon kiszálltunk a buszból, és a feladatlap megoldása keretében ismerkedtünk a várossal. Láttuk a püspöki székesegyházat, Szent László szobrát, a Szent László-templomot és egyéb szép épületeket. Sokat fényképeztünk, és szerencsére a nap is hétágra sütött. Találkoztunk egy kedves magyar bácsival, aki eligazított minket, és figyelemre méltó szobrokat, helyeket, épületeket mutatott még nekünk. Helyi lakos lehetett, mert olyanokat mondott, amelyeket turista nem nagyon tudhat. A buszhoz csapatunk késve érkezett vissza, ezért a szálláshoz érkezéskor bőröndpakolás volt a büntetésünk. A kényszerű autópályás várakozás miatt sok időt vesztettünk, így a nagyon szoros időbeosztás miatt nem lehetett sehonnan késni.

A következő állomásunk Vársonkolyos volt. Az egyórás út vidám hangulatban telt el. Út közben hallgattuk Tamás bácsi beszámolóját. Vársonkolyoson felderítettük a Magyar-barlangot és a Szelek-barlangját, amely nevét onnan kapta, hogy egy barlangász azt hitte, hogy szellemek vannak benne. Hogyha a barlang bejáratához állunk, süvítő hang hallatszik belőle. A barlang több emeletes, és hossza meghaladja a 47 kilométert. Ez a táj nagyon szép volt, jót tett a tüdőnknek a friss levegő. Ott csordogált a Sebes-Körös egyik mellékága. Oda és vissza is egy vas lengőhídon kellett átmenni a folyó fölött. A híd ingadozott a széltől, és attól, hogy osztálytársaink ugráltak rajta. Sokan nem féltek, de több embernek tériszonya volt. Tanáraink sok fényképet készítettek rólunk.

Utunk innen Kalotaszeg felé vezetett. Idő hiányában nem a terv szerinti Magyarvalkót kerestük fel, hanem Kőrösfőn álltunk meg, ahol egy kis ékszer-dobozhoz hasonlító református templomba tértünk be. Elcsodálkoztunk a templom szépségén. Benn eredeti festett kazettás mennyezet, a falat szőttesek borítják, melyeken jókívánságok, és a háborúban elhunyt emberek beceneveikkel bővített névsora olvasható. Például: Kovács Pál → miniszter, Nagy Sándor → pici. Ezeket olvasva még az emlékezés sem olyan szomorú!

Az is érdekes volt számunkra, hogy a templomban az oltárt csak egy kis kerek asztal helyettesítette. Akinek kedve támadt, itt vásárolhatott fatálakat, hűtőmágneseket, amelyeken az épület képe volt látható. A pénzt csak le kellett tenni az asztalra.

Ezután a templom előtt megkoszorúztuk Vasvári Pál kopjafáját. A koszorút otthonról hoztuk magunkkal.

Már teljes sötétségben indultunk tovább első szállásunk felé. A buszon sokan elaludtak, de mindenki izgatottan várta az új „lakóhelyet”. Szállásunk Kolozsvárott volt a Bethlen Kata Diakóniai Központban. Finom zöldséglevessel, krumplipürével és rántott hússal vártak bennünket. Jól esett a hosszú, fárasztó utazás után a jó meleg vacsora. Az ételallergiások külön ennivalót kaptak, amely szintén ízletes volt. Desszertként nagy kókuszos roládot fogyasztottunk.

Vacsora után tanáraink elmondták a másnapi útitervet, és kiosztották a szobákat. Megkaptuk a kulcsokat, és mentünk kipakolni. Fürdőszobás, háromágyas szobákban aludtunk, mindenütt volt televízió is. Az összes magyar adást lehetett fogni. Az este további része vidáman telt. Többen az épületet fedezték fel, mások a szobáikban beszélgettek, a projekt naplójukat írták, tanulmányozták a másnapi programot. Az idő gyorsan telt, a tisztálkodás után hamar eljött a takarodó ideje, este 10 óra. Gyorsan bebújtunk puha ágyainkba. Nemsokára minden szobába bekukkantott egy-egy tanár, ellenőrizte, hogy lefeküdtünk-e már, majd jó éjszakát kívántunk egymásnak. Az első élménydús, de fárasztó nap után hamar álomba szenderült a társaság.


Második nap - 2014. március 15.

Bőséges reggeli után kilenckor indultunk Kolozsvár belvárosába, hogy találkozzunk a Báthori István Elméleti Líceum hetedikes diákjaival. Két négy fős csapat összeállt, és a nyolc ember kapott két diákvezetőt. Ők bemutatták nekünk intézményüket, megtudtuk, hogy ez a patinás, sokat látott épület már 450 éves. Érdekes volt az ódon falak, megsárgult régi tablók között kóborolni! A biológialaborból nyíló szertárba is bepillanthattunk, ahol sok érdekes kitömött állat (pl.: róka, medve, jaguár, sas, bagoly) volt, de ezeket sajnos csak páran látták.

Az iskolalátogatás után városnézésre indultunk erdélyi társainkkal. Közösen fedeztük fel a látnivalókat, és töltöttük ki a feladatlapokat. Láttuk a Szent Mihály-templomot, a Kapisztrán bástyát, a Mátyás-szobrot, Mátyás király szülőházát (melyen téves születési dátum szerepel), és a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum szép épületét is megcsodálhattuk. A diákokkal interjút készítettünk. Sok újat megtudtunk iskolai életükről, pl.: egy nap 8 órájuk van, és az ő óráik is 45 percesek, az osztályzatok pedig nem 1-5-ig, hanem 1-10-ig vannak. Bár mondták nekünk, hogy számítsunk a tájszólásra, ebből mi semmit nem észleltünk, mert úgy beszéltek magyarul, akárcsak mi.

A sétánk után a Mátyás-szobor előtt találkoztunk, ahol csoportképet készítettünk. Ez hazaérkezésünk után már meg is jelent az Újpest Naplóban.

A fotózkodás után elbúcsúztunk erdélyi kísérőinktől, és indultunk a hatalmas tordai só-bányába. Nagyon érdekes kirándulást tettünk itt! A Ferenc József galériában, melynek teljes hossza 917 m, mélysége pedig sok emeletnyi, kiabálnunk kellett, hogy megfigyelhessük a visszhangot. Először együtt, majd egy mély hangú fiú, Bence ordított egy nagyot. Ekkor 12 visszhangot számoltunk meg. Majd egy magas hangú lánynak kellett volna visítania, de nem volt vállalkozó, helyette Ádám sikított egy óriásit. Ekkor már kacagott mindenki, és csak 9 visszhangot számoltunk meg, de Tamás bácsi szerint ez több is lehetett volna, ha hosszabb ideig csöndben tudtunk volna maradni. Ettől a helytől nem messze volt egy lépcső, amelyet teljesen beborított a só. Ez a gazdagok lépcsője, mert itt közlekedtek a módos emberek és a bányatulajdonosok le a bányába. Mi is lementünk a lépcsőn, amely mellett volt egy nagy szabad terület, a két oldalán pedig két-két tárna. Az egyikben egy óriáskerék üzemelt, amelyre többen fel is ültek, a másikban pedig csónakázni lehetett. Kész szabadidőközpontot alakítottak itt ki pingpong- és biliárdasztallal, minigolfpályával. Itt kaptunk háromnegyed óra szabad időt, hogy kipróbálhassuk a játékokat.

A buszhoz visszaérve megkaptuk a hideg ebédcsomagot, amelyben két szendvics és egy alma volt.

Miután ettünk, felszálltunk a buszra, és elindultunk a Tordai-hasadékhoz. Két órát túráztunk itt. Mindenkinek nagyon tetszett ez a program is. Csúszkáltunk a sziklákon, néhány helyen drótkötelek segítettek a biztonságos haladásban. A Hesdát-patak fölött, mely a hasadék alján folyik, egy kis hídon keltünk át.

Mielőtt elindultunk volna visszafelé, egy kisebb pihenőt tartottunk. Itt meghallgattunk két legendát. Az egyik Szent László pénzének története volt. A legenda szerint, mikor a magyarok a kunokat üldözték, a kun vezér szórni kezdte az ezüstöt, aranyat. Ahogy elgondolta, úgy lett, a magyarok abbahagyták az üldözést, és mohón kapkodni kezdték a kincset. László Istenhez fohászkodott, mert a magyarok nem figyeltek szavára, s ha ez így folytatódik, odavész az egész csapat. A fohász hatására az aranyak kővé váltak, s a magyarok újra üldözőbe vették a kunokat. A másik legenda is László királyhoz kapcsolódik. A magyarok a kunok elől menekültek a túlerő miatt. László ismét Istenhez fohászkodott, s a föld kettényílt közöttük, így megmenekültek.

A kirándulás után visszaindultunk Kolozsvárra, ahol részt vettünk a március 15-i ünnepségen, melyet a helyi középiskolás diákok rendeztek. Előtte csak 10 percünk volt, hogy egy kicsit rendbe szedjük magunkat, így nem volt időnk ünneplőbe öltözni, csupán a kokárdáinkat igazítottuk meg a kabátjainkon. A műsorban többek között szerepeltek egy gyógypedagógiai iskola tanulói is, ők tanáruk gitárkíséretével és énekével adták elő a Nemzeti dalt, mivel hallás-sérültek voltak, jelelve. Az LGT Elfelejtett szó című száma az ő előadásukban mindenkit megrendített. A szöveg és az érintettség, hogy nem hallanak, és nem tudnak beszélni, mindenkit elgondolkodtatott. Ezután egy mezőségi néptáncprodukció következett.  Ezek után a műsort félbe kellett szakítani, mert eleredt az eső, és nagy szélvihar kerekedett. De mielőtt szétszéledtek volna az emberek, közösen elénekeltük a magyar nemzet Himnuszát.

A szállásunkra érve megvacsoráztunk, majd a kétórás szabadidőnk alatt sokat beszélgettünk a napi felejthetetlen élményeinkről, és a projekt napló írására használtuk fel még a lefekvésig hátra lévő időt. Tízkor pedig fáradtan dőltünk be az ágyba.


Harmadik nap - 2014. március 16.

Bár egy nyugalmas éjszakát tudhattunk magunk mögött, harmadik nap reggelre többen betegek lettek. Legtöbbször magas láz volt a tünet, de néhányan hasmenéssel küszködtek. Tanáraink orvost hívtak a betegeskedőkhöz. A vizsgálat hosszú időt vett igénybe, addig a többiek reggeliztek. A reggelink tojásrántotta volt (sok ember örömére). Étkezés után útra keltünk, közben patikát kerestünk, mert az orvos által felírt gyógyszereket ki kellett váltani. Vasárnap lévén nehezen találtunk egy nyitott patikát. Tordán, a buszból megtekintettük azt a templomot, ahol Petőfi Sándor utoljára találkozott feleségével és gyermekével, mielőtt a segesvári csatába indult.

Napunk első igazi úti célja Gyulafehérvár volt, ahol megtekintettük a várat. Szép volt, de a szitáló havas eső és az erős szél miatt nagyon fáztunk. Az érseki székesegyházat és a benne lévő hírességek síremlékét sajnos nem tudtuk megnézni, mert a templom zárva volt.

Szászsebes mellett is elmentünk, ahol a szabadságharc egyik csatája zajlott.

Ezek után Csernakeresztúr következett, ahol finom gulyás ebéddel és almás pitével vártak minket, amely mindenkinek nagyon ízlett. Csernakeresztúr Hunyad megyében, Déva és Vajdahunyad között fekszik. Sok új dolgot megtudtunk az ott élőktől, köztük azt, hogy a faluturizmus az itt lakók fő foglalkozása, és minden gyerek megtanul néptáncolni. Tudásukat be is mutatták az ebéd után. A bemutató után a gyerekekkel kedvünkre részt vehettünk a táncban. Meséltek nekünk az ott élő bukovinai csángókról, hogy a magyar iskolákban is kell románul tanulniuk, és hogy Csernakeresztúr híres lett a faluturizmusról.

Ezek után Vajdahunyadra látogattunk, ahol a gyönyörű gótikus várat láthattuk. Itt egy idegenvezető volt segítségünkre, aki egyébként román származású, de megtanult magyarul, ami nagyon tiszteletre méltó. Alig hallatszott a kiejtésén, hogy nem anyanyelvén beszél. Sok érdekességgel és információval szolgált számunkra. A várnak sok különböző helyisége van, s ezeket láttuk is. Jártunk a várbörtönben, ahol egy hatalmas vasketrec volt, itt azokat a rabokat tartották, akiket már halálra ítéltek. Érdekesnek találtuk a kínzókamrát, ahol maketteket is láthattunk a korabeli kínzásmódokról. Megnéztük Mátyás király lakhelyét, a Mátyás-loggiát, a Kapisztrán-tornyot, ahol egy eredeti gótikus kandallót láthattunk, amely kissé megrongált állapotban volt, mert az ott járók összefirkálták. A Hunyadi János által építtetett gótikus lovagteremben egy fegyverkiállítást is megtekinthettünk. Ezen kívül még láttuk a Kisasszonyok-termét, itt a mennyezeten egy gyönyörű faszerkezetet csodálhattunk meg, amely sajnos nem volt eredeti, mert valamikor a tűzben szinte minden faszerkezet megsemmisült. Az egyetlen eredeti fakapu a várbörtöné volt. Itt láthattunk egy korabeli ágyat is, amelyre kis mérete miatt rácsodálkoztunk, mert akkor az emberek még sokkal alacsonyabbak voltak, mint most. Az átlagmagasságuk csupán másfél méter volt. Az egyik folyosón egy eredeti freskót mutatott az idegenvezető, ez a Hunyadiak eredettörténetét meséli el. A fal sajnos több helyen megrongálódott, de kivehető volt rajta Szilágyi Erzsébet alakja, valamint a holló a gyűrűvel a csőrében, a Hunyadiak címeréből. Láttunk rajta egy férfialakot is, aki feltehetőleg Luxemburgi Zsigmond volt, kinek törvénytelen fia Hunyadi János. A várkútról is hallottunk egy érdekes mondát, három, a várban őrzött török rabról, akik kivégzésük előtt felírták nevüket a falra.

A következő állomásunk Déva vára volt, ahová siklóval mentünk fel és jöttünk le. A vár ugyan romos állapotban van, de a kilátás nagyon szép a hegyről. Erről a várról már tanultunk egy ballada alapján, ami Kőmíves Kelemen feleségének befalazásáról szól.

A történet röviden:

Kőmíves Kelemen 12 társával fogott bele Déva várának építésébe, de amit felépítettek délre, az leomlott estére, amit felépítettek estére, leomlott reggelre. A problémát úgy oldották meg, hogy megbeszélték, amelyikük felesége előbb megy el hozzájuk, azt tűzbe vetik, és hamvát a mészbe keverik. Kőmíves Kelemenné baljós álma és a kocsis figyelmeztetése ellenére is elment férjéhez, aki a megállapodás miatt asszonyát feláldozta a vár felépítésére.

Hazafelé menet megtekintettük a Piski és kenyérmezei csata helyszíneit. Láttuk a híres hidat, amelyről Bem azt mondta: „Ha oda a híd, oda a haza”. Mindkét helyszín a Maros széles völgyében terül el, a kenyérmezei csata helyszíne mellett egy kenyérre emlékeztető hegyet láthattunk.

Este Algyógyon a Keresztény Ifjúsági Központban szálltunk meg. Az egész napos utazás után fáradtan rogytunk le ágyainkra a szobáinkban. Az est a szokásos menetrend szerint telt. Eseménydús és fárasztó napot tudhattunk magunk mögött.


Negyedik nap - 2014. március 17.

Az éjszakát az Algyógyi Keresztény Ifjúsági Központban töltöttük. Az éjszaka izgalmas volt, mivel 17 fiú egy szobában aludt. Voltak beteg szobák külön a lányoknak és a fiúknak, ahol a program felváltva a lázmérőzés és gyógyszerosztás volt.

Reggel fél nyolckor kellett kelnünk. Nyolc óra felé reggeliztünk. A reggeli svédasztalos volt. Legjobban a müzlinek örültünk, melyet többször is újra kellett tölteni hatalmas népszerűsége miatt. Friss zöldségek, sonka, felvágott és sajt közül válogathattunk. Teát és tejet ihattunk a gazdag reggeli mellé.

Utána a szállás udvarában megtekintettük Erdély legrégebbi körtemplomát, melyet belülről is megnézhettünk. Református templom lévén berendezése, díszítése puritán. Utána elindultunk a hosszú buszútra.

Utunk először Marosillyére vezetett, ahol a Vörös-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát néztük meg a Bornemissza-kastély kertjében. A bástyát a Dévai Szent Ferenc Alapítvány hozta rendbe. A kastély teljesen lepusztult állapotban van, annak rendbetételével senki nem foglalkozott.

Átutaztunk Nagyenyeden, ahol megnéztük a Bethlen Gábor által alapított híres kollégiumot, mely éppen felújítás alatt állt. Sajnos csak a buszból kinézve volt időnk megtekinteni. Ehhez az épülethez kapcsolódik Jókai Mór ,,A nagyenyedi két fűzfa” című műve.

Szászsebesen keresztülutaztunk, majd Aradon megálltunk, ahol bemehettünk egy bevásárló központba; itt mindenki elkölthette zsebpénzét. Majd továbbmentünk az aradi vértanúk kivégzésének emlékművéhez. Az emlékmű a város déli részén, a Maros partján felépült vártól délre áll, az úgynevezett Vesztőhelyen. Az egyszerű, minden díszítést nélkülöző szürke gránit obeliszk mesterséges, terméskövekkel burkolt felületű domb tetején áll beton talapzaton. Négyzetes, tömb alakú lábazatát keskeny párkány zárja le, ezen emelkedik a lábazatnál keskenyebb obeliszk. Hozzá a domb egyik oldalán lépcső vezet fel. A lábazati részen, a lépcsővel éppen szemben a következő - egykor aranyozott - felirat olvasható:

AZ ARADI TIZENHÁROM VÁRTANÚ KIVÉGEZTETÉSI HELYÉNEK MEGÖRÖKÍTÉSÉRE EMELTETETT 1881. OKTÓBER 6-ÁN

Fölötte az obeliszk fölső részén: 1849. október 6.

Az emlékmű fölső részének fennmaradó három oldalán a tizenhárom név szerepel a kivégzés sorrendjében. Az egyik név hibásan szerepel: Westenburg Károly helyett Estenburg szerepel. Megkoszorúztuk az emlékművet, és egy kis megemlékezést tartottunk. Az Erika néni által megtanított verseket elmondtuk, elénekeltük a székely és a magyar Himnuszt. Utána az aradi szabadságszobrot kerestük fel, amelyet szintén a vértanúk emlékére állítottak 1890-ben. Idegenvezetőnk elmesélte a szobor viszontagságos sorsát, hogy többször lebontották, áthelyezték, míg mai helyére került. Az emlékmű monumentális központi alakja, a Hungária; körülötte az Ébredő szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség és a Haldokló harcos katona szobrai állnak. Ezen a helyen került sor a kitöltött munkafüzetek értékelésére. Eredményhirdetést tartott az idegenvezetőnk, az első három helyezett csapat tőle és tanárainktól is jutalmat kapott.  

A kis ünnepség után elbúcsúztunk Tamás bácsitól, ő indult vissza Kolozsvárra, mi pedig Budapest felé.  Az M5 autópályán minden gond nélkül haladtunk, 19:45-re az iskolához érkeztünk.

Nagyon tartalmas négy nap állt mögöttünk, mindannyian gazdag élményekkel tértünk haza.


A képeket a Galériában lehet megnézni.